Mikor szippantott be az utazás világa? – teszem fel magamnak a kérdést.
Amikor beszippantottam a 92%-os páratartalmat…
Ez volt életemben az a meghatározó pillanat, amikor tudtam, hogy innentől nincs kiszállás, csak beszállás egy új életforma kapujába, hiszen az érdeklődési köröm középpontjában mindig is a világ megismerése állt, bár gyerekként mindezt a könyvek és a világatlasz, de legfőképpen a saját fantáziám mögé bújva tettem meg.
Majd egész pontosan 10 évvel ezelőtt a második repülőutam alkalmával, mikor kinyílt az Airbus A330-as gép ajtaja, és arcon csapott a kerozingőz keveredve a 92%-os páratartalmú forró levegővel, tudtam, hogy ez egy életre szóló szenvedély kezdete.
A Dominikai Köztársaságba vezetett első tengerentúli repülőutam, ahová azóta már visszatértem, és idén a tizedik évforduló alkalmából ismét ellátogattam.
Tíz év alatt ebben az országban is rohamosan fejlődött a turizmus, mint ahogy ma már ez a világ számos országára jellemző.
10 évvel ezelőtt még a repülőgépből kiszállva a tűző napon gyalogolva jutottunk el a poggyászkiadáshoz, de 5 évvel később, mikor izgatottan vártam, hogy újra arcomba csapjon a forró párás levegő, a gép már az új, modern épületnél szállt le, „csőre parkolva”. Az utashíd, melyen át az új terminálba érkeztünk, enyhén klimatizáltnak tűnt, így a forró párát csak sejtettünk odakint, és az igazi élményhez várnunk kellett, míg a csomagokkal elhagytuk az épületet.
Bevallom, a tíz évvel ezelőtti arcul csapásnak volt igazi feelingje, és egy életre a memóriámba vésődött. Annak idején még a nádfedelű viskó alig emlékeztetett repülőtérre. Semmi kétség, hogy a turizmus rohamos növekedése miatt szükségessé vált a reptér és a terminál bővítése. Most tíz év távlatából ismét átéltük, ahogy megcsap a forró levegő: mintha hirtelen visszautaztunk volna az időben. Légitársaság-függő, hogy éppen hova parkol a gép, de a nádfedelű viskó mellől ezúttal busz vitt az új klimatizált érkezőcsarnokba.
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Hogy mi jut eszembe e csodás országról?
Elsősorban az, hogy ennek az utazásnak köszönhetően fordulatot vett az életem. Az utazás az életformámmá vált, melynek révén egy évtizedes tapasztalattal a hátam mögött már saját vállalkozás formájában szervezek utakat, nyújtok utazási tanácsokat. Merem vállalni, hogy érzelmi okokból kissé elfogult vagyok, de meg szeretném mutatni az útazók számára a Dominikai Köztársaság igazi arcát, melyet az utazási irodák ajánlataiban nem lehet megtalálni, mégpedig azt, hogy Punta Cana és a resortszállodák világán kívül milyen a valódi és igazi Dominika.
Félre ne értsétek, nem becsülöm alá a luxusszállodák értékét, hisz’ én is kipróbáltam párat, és igen, jólesett néhány nap teljes relax és kényeztetés, azonban számtalan helyen olvashatunk arról, hogy a közbiztonság csak a szállodák területén belül megfelelő (sőt, a resort hiénák, mint Pesten a Keletiben, bizony léteznek), és, ha Dominikára utazol, tudd, hogy maximum méregdrága befizetett programokkal lehet mást is látni e csodálatos szigetből…
A szigetből, mely tele van kulturális, természeti, vallási és gasztronómiai értékekkel. Ahol nagy a szegénység, de közvetlenül a 2010-es haiti földrengés után elbeszélgettem egy helyi lakossal, és megkérdeztem, hogy a mélyszegénység és a természeti katasztrófák (földrengés, hurrikán) folyamatos fenyegetése ellenére mégis miért ennyire vidámak az emberek. Juan a következőt válaszolta:
„Mindannyian Isten kezében vagyunk. Miért stresszeljünk azon, hogy mi lesz holnap? Ajándéknak tekintek minden napot, mely rám virrad. Amikor pedig eljön az idő, úgyis menni kell…”
A későbbiekben írok a Dominikán szerzett tapasztalataimról, a helyi életről, bemutatom a sziget északi részét, a legszebb partszakaszokat, és bemutatok néhány szálláshelyet egészen az 5 csillagos luxusszállodáktól egy helyi vendégházig.
